A vesperás szerkezetéről
Szent Rupert psalteriuma, 8. század
Mivel a zsolozsma imaórái közül az esti dicséretet, vagyis a veperást imádkozzák leggyakrabban plébániatemplomokban is együtt a hívekkel, ugyanakkor kisközösségben, családban is ez az imaóra a leggyakoribb, az alábbiakban egy olyan részletet olvashatunk II. János Pál pápa katekéziseiből, amely ennek az imaórának a felépítését magyarázza.
A IV. századtól kezdve a reggeli laudesek és az esti vesperások mind a keleti, mind a nyugati egyház liturgiájának állandó részét alkotják. Szent Ambrus például így ír: Mint mindennap, a templomban vagy otthon imádkozva Istennel kezdjük, és vele végezzük a napot, hogy egész földi életünk és minden egyes napunk mindig vele kezdődjön és fejeződjön be. Mint ahogy a laudeseket reggel imádkozzuk, így a vesperások ideje a naplemente, az az óra, amikor a jeruzsálemi templomban felajánlották a tömjénáldozatot. Ebben az órában Jézus, kereszthalála után, sírhelyén nyugodott, felajánlotta magát az Atyának a világ üdvösségéért. Az egyes egyházak saját hagyományaikat követve imádkozzák az óraliturgiát. A római rítusú vesperást a Deus in adiutorium (Istenem, jöjj segítségemre!) latin fohász vezeti be, a 69-es zsoltár szerint, amelyet Szent Benedek előír minden imaóra számára. A vers arra emlékeztet, hogy csak Istentől jöhet az a kegyelem, hogy méltó módon dicsőíthessük őt. Ezt követi a dicsőség, mivel a Szentháromság dicsőítése a keresztény ima alapvető lényegét fejezi ki. Végül – kivéve a nagyböjti időszakot – az Alleluja következik, amely héber nyelven annyit jelent, mint Dicsőítsétek az Urat. A keresztények számára pedig örömteli megnyilvánulása az isteni oltalomba vetett bizalomnak. A latin rítusú vesperás a bevezető vers után a himnusszal adja meg az ünnep hangulatát, költői módon emlékeztet az üdvösség érdekében végbevitt misztériumokra, különösen Krisztus keresztáldozatára. Az alkonyi imaként elmondott zsoltárok között vannak olyanok, amelyekben kifejezetten utalás történik az esti időszakra, illetve a fényre, a lámpásra. Vannak továbbá olyan zsoltárok, amelyek az Istenbe vetett bizalmat tükrözik. Az Úr a törékeny emberi élet szilárd menedéke. Vannak hálaadó és dicsőítő zsoltárok, olyanok, amelyek felidézik a nap végét, mások bűnbánati jellegűek. A Hallel zsoltárai Jézusnak a tanítványokkal elköltött utolsó vacsorájára utalnak. Fontos helyet foglalnak el a vesperásban a rövid újszövetségi szakaszok, amelyek célja, hogy erőteljesen rámutassanak egy-egy bibliai tanításra és azt az imádkozó szívébe véssék, hogy megvalósítsa a gyakorlatban. Az olvasmányt csönd, majd válaszos ének követi, amelynek szerepe, hogy az imádkozó énekkel válaszoljon az evangéliumi szöveg üzenetére. Keresztevetés után felcsendül a Boldogságos Szűz evangéliumi éneke, a Magnificat, amely hálát ad Istennek a megváltás ajándékáért. Végül a közbenjáró könyörgések következnek, az Atyához vagy Krisztushoz. Az egyház isteni segítségért fohászkodik minden emberért, a keresztény közösségért és a polgári társadalomért, majd pedig a halottakért. A vesperás liturgiája a Jézustól tanult imában, a Miatyánkban csúcsosodik ki, amely Isten keresztségben megújult gyermekeit dicsőítő és kérő imáinak szintézise. A nap végén a keresztény hagyomány összekapcsolja az Istentől kért bűnbocsánatot és az emberek közötti kiengesztelődést: a nap soha ne nyugodjék le úgy, hogy haragot táplálunk szívünkben bárki iránt. A vesperás az elbocsátással fejeződik be, amely, összhangban a keresztre feszített Krisztussal azt fejezi ki, hogy az Atya kezébe helyezzük életünket, tudjuk, hogy áldása soha nem fogyatkozik meg.
(VR/MK)