Láthatóan láthatatlan
Három nap utazás után végre megérkeztünk arra a helyre, ahova hetven évvel ezelőtt Roger testvér lépett, hogy megalapítsa Taizében, a kis franciaországi falucskában közösségét: hogy megtanítsa megélni a Szentírás szavait a világ bármely tájáról odaérkező vendégnek. Amikor kiszálltam a buszból, majdnem sötét volt. Nem figyeltem semmire, csak arra, hogy sok ember van, és hogy mindenki megy valahova. Megkaptuk a szállásunkat, ami otthonos, aranyos volt, aztán bementünk a hajóhoz hasonló alaprajzú templomba az esti imára.
Másnap frissen és üdén keresgéltem a többiekkel együtt a füzetekben az éneket, s együtt énekeltünk mind a hatezren. Később a tízperces csendben elgondolkodtam azon, hogy mégis mit keresek én egy olyan helyen, amiről még semmit sem tudok... De hamar vége lett a csendnek, így nem gondolkoztam tovább. Aztán arra gondoltam, hogy ha már úgy is megvannak a kérdések, miért ne feleljek rájuk. Persze nem volt könnyű dolog. Egész héten válaszokat kerestem. Kerestem és találtam – vagy kerestem és nem találtam, de végül minden kérdés megoldódott. A csendes időkben többnyire vitatkoztam, tárgyaltam és beszélgettem vagy egyszerűen csak hallgattam. Általában „hárman voltunk”, mikor egyedül kellett lenni: az egyik énem, a másik és Jézus.
Minden reggel egy viccelődő, jópofa testvér mesélt nekünk a Biblia nyelvén úgy, hogy azt mai szemmel is megértsük. Érdekes volt, mert énekeltünk is, és meg is értettük a szentírási rész lényegét. Minden nap valamire összpontosítottunk. Egyszer másokra, egyszer magunkra, máskor gondolatainkra, tetteinkre vagy a szeretetre, időbeosztásra és a keresztre. Aztán csoportban beszéltük meg élményeinket, így megismerhettük önmagunkat és másokat is. Nevettünk – főleg a közös takarítás alatt –, játszottunk és rájöttünk, hogy egy hét sajnos rövid, még akkor is, ha néha hosszúnak tűnik.
Lent a tónál a harmónia dominált. Nagy tó ez, aminek pici-pici hullámocskáin a bárányfelhők mellett kergetőző nap sugarai csillogtatták magukat, a közepén egy dús lombú fákkal teli bokros szigetecske, körülötte kacsamama kacsagyerekekkel úszkált, arrébb egy kis lábakra épített etető volt, a tó körül pedig susogó fák csivitelő madarakkal. A sétány másik oldalán egy szikla van, ennek kiálló részeiről hullott alá temérdek vízcsepp, majd eltűnt egy tavacskában, aminek az egyik felében a nád mellett fehér, a másik felében bársonyos lila tavirózsák üldögéltek. A víz tetején kicsi pókocskák korcsolyáztak, benne pedig óriási aranyhalak úszkáltak. A kertben még volt valami látható a jó puha füvön kívül. Ezek a hidak és a kis patakocskák, ahol kicsi kövek néztek kifelé a tiszta víz alól. Amit nem lehetett látni, azt érezni kellett. Ez volt a csend, annak ellenére, hogy sokan sétálgattak vagy üldögéltek. Aki nem lát, azt hinné, egyedül van.
Étkezések előtt nagyon hosszú sort álltunk, nem véletlenül volt az az ember érzése, hogy soha nem lesz vége, soha nem jut oda. De mindig odajutottunk, és az időt ismerkedésre vagy éneklésre használtuk fel. A legfurcsább és a legérdekesebb az volt, hogy tíz nyelven kívántak jó étvágyat naponta, tíz nyelven beszéltek körülöttem, és ez mégsem történt össze-vissza, nem volt zavaró: sőt, tízféle mosolyt láttál percenként. Mindenki más volt, mégis ugyanolyan. Mindenki különleges, mégis egyforma. Az egység ellenére mindenkiben volt valami, ami senki másban nem. Milyen nehéz egy embert megtalálni ennyi között, mert mondanod kell neki valamit, mert üzenet kell átadnod, mert csoporttárs vagy nem, mert egyszerűen meg kell találnod. Aztán a végére már nem is volt olyan szörnyű a hangyabolyban megkülönböztetni a hangyákat, már mindenki tudta, kinek merre kell lennie. Ez épp olyan összhanggá alakult, mint a sejtekben. Másak vagyunk, de mégis egyek.
Még csak most volt hétfő, és már itt a szombat? Kimentünk a füves dombos térre, ahonnan körmenetszerűen vonultunk a még meggyújtatlan gyertyákkal az alapító sírja mellett, majd a harangok alatt be a templomba, ahol körbement a láng, és énekeltünk.
Reggel, azaz a sötét hajnalban kiléptem a csomagokkal a szobából, és az volt az érzésem, hogy ez a hely emberek nélkül nagyon üres, üres, mint a cowboy városok. Csend volt, fújt a szél, szemét sodródott az út jobb feléről az út bal felére s vissza. Felültünk és elhagytuk a helyet egy talán kicsit szomorkás énekkel.
Bíró Ágnes Tünde